2019
Ultrabalaton
Egy
álom valóra vált.
Mennyi-mennyi
gondolat van ilyenkor. Nem csak futás közben, hanem a teljesített
táv után is. Hagytam ülepedni. Aztán olyan jó, mikor Mohai Péter
kerékpáros kísérő barátom megírja az élményeit. Összevetem
a saját emlékeimmel.
Ezt
a 221 kilométeres távot nem május 11.-én és 12.-én
teljesítettem. Ezt már hetekkel előtte. Fejben tisztáztam
magammal, megcsinálom.
Nem
szeretnék csak a versenyről írni, nem az a lényeg.
Kezdjem
januárral. Kirobbanó formában éreztem magam, síkon 4:40 körüli
volt a tempó a szokott 130-as pulzuson. Jó eséllyel számolgattam,
hogyha végig tudok futni, akkor 23:15-ös kvalifikációs időn
belül beérhetek. Aztán egy edzésen, mikor a töredezett
aszfaltról a vadonatúj sík aszfalton nyomtam a résztávot (mentem
2:50-es tempót), hopp a combomban valami történt. Még
hazafutottam, gondoltam jól meghúzódtam. Aztán pár nap után
kiderült, hogy izomszakadás ez. Kényszerpihenő, de nem voltam úgy
elkeseredve. Sokkal erősebb lettem mentálisan erre az évre.
Nem
megyek teljesen időrendi sorrendbe, de finoman próbáltam
edzegetni, nem ment igazán, csak totyogtam. Nagyon komolyan
megrövidültek a combizmok a pihenésben, legalábbis ezt éreztem.
Aztán a szakadásra nyújtsam?? Nem egyszerű ez a kérdés. Még
nem jöttem teljesen rendbe, mikor erős köhögést és megfázást
éreztem. Egy hetet pihentem, aztán egy hét edzés. De itt jött a
lelki dolog. Három napon belül két sportbarátom is távozott a
földi életből. Nem akartam én, hogy ez megviseljen, de mégis.
Attila és Zoli barátaim és példaképeim is voltak több
szempontból is. Legyengült az immunrendszerem, lebetegedtem, de
annyira, hogy szét akart szakadni a fejem, szédültem,
még a végzetemet is
éreztem egy-egy pillanatra. Hangom elment, torkom, hangszálak és
a tüdőm is begyulladt. Irány az orvostól a kórház, ahol
szerencsére kedves és velem foglalkozó doktornőhöz kerültem. 4
hét, de rendbe jöttem. A köhögés még nem múlt el, de erre
figyelmeztetett is, hogy júniusra várható a teljes javulás. A
futást viszont engedélyezte. Így Maráz Zsuzsival, edzőmmel
egyeztetve elkezdtem a munkát. Két dolgot változtattam. Egyik a
rendszeres nyújtás és hengerezés bevezetése, másik pedig a
törzsizomzat erősítése, torna bevezetése. És persze picivel
mindig többet edzettem, mint a terv volt. 100 km fölötti hetek
jöttek, de kockáztatni merni kell, a józan keretek között.
Aztán még egy húzásom volt. Mohai Péter barátom ajánlására
elmentem egy chirunning tanfolyamra. Nagy pénz volt nekem, de a
futótechnikámmal még soha, senki nem foglalkozott. Óriási élmény
volt, apró dolognak tűnik, de már megtanultam a precizitás
apróságokon múlik. Megérte. Rögtön éreztem a fejlődést, sőt
...de ezt majd a verseny után mesélem el.
Még
egy dolog idetartozik. 2015
nyár végén kezdtem el futni. Nézelődtem a neten futás ügyben.
Egyszer megragadott annak a 60 éves „bácsinak” a beszámolója
egy maratoni futóversenyről, akit azóta a barátomnak mondhatok.
Másik dolog, hogy találkoztam valami Balaton megkerülő
versennyel, utána olvastam, böngészgettem a teljesítők listáját,
idejét, szakaszokat, jegyzeteltem. Kialakult
egy álomkép bennem, hogy ez lenne a még el sem kezdett
futópályafutásom csúcsa. Megkerülni a Balatont. Felérni a
legmagasabb csúcsra, amit el tudtam képzelni, illetve amivel
találkoztam. Óriási motivációt adott egy olyan dologhoz, amit
még el sem kezdtem.
Eljött
a verseny hete. Megállapítottam, hogy a combom hátsó részén
állandó feszülést érzek, erre figyelmeztettem is a kerékpáros
kísérőmet a verseny előtt.
A
másik, figyelembe kellett vennem , hogy a pulzusom 10-zel magasabb a
megszokottnál, még nem álltam vissza a téli szintre.
Aztán
próbáltam frissítéshez megfelelő beszerzési lehetőséget
találni, nem ment igazán. Szeretem ha két irányú a dolog, több
kritikát nem is szeretnék megfogalmazni. Aztán találtam valamit,
Mohai Péter barátom egy topikos tókerülés alkalmával megkínált
paradicsomos géllel. Ugye ez egy 100-as pulzusnál teljesen
felesleges, de emlékeztem rá. Megrendeltem a csomagot, gélt,
energiaital port, sótablettát. Kész
vagyon volt, és kockáztatásnak is tűnhet. Ismeretlenül,
kipróbálás nélkül. Hitem volt, hogy működni fog! Közben
párom, Krisztina telefonált, hogy nagyon rosszul van. Tudta nélkül
„B” terv és „C” is. Ha kell magányosan, egyedül is
nekivágok. Pénteken irány Budapest, mivel Krisztina majd a világ
másik végéről érkezett. Közben telefon kerékpárosomtól, hogy
baj van, kérdéses a segítsége. Úgy átfutott az agyamon, hogy
egyedül maradok.
De
minden rendben volt, mindketten erőn felül teljesítettek, mindent
megtettek értem.
Péntek
délután gps szerint kerestük a rajt helyszínét, na a dzsumbujban
nem mi voltunk egyedül. Ez azért picit gáz volt. Autókonvoj,
irány a vízparti parkoló, onnan séta felvenni a rajtcsomagot.
Tömegiszonyat, na az megvolt. Szerencsésen felvettük a
rajtcsomagot, bort idén nem hagytam ott. Két kaposvári barátommal
is összefutottam, közös fotók is készültek. Aztán Laci
barátomat is elkaptam, majd a kerékpáros kísérőt is
visszahoztam a kóválygásból. Erre a napra ennyi elég is volt,
pihenés. Persze a szálláson voltak csapatok is, jó buli ez
számukra, még éjjel 3-kor is.
Szombat
reggel ébresztő, reggeli, kenegetés, öltözködés. Úgy döntök
az előző hetek
edzései alapján és a tavalyi futás tapasztalata is közrejátszik:
nem Hoka Cliftonba futok. Tavaly feltört és azóta is töri a jobb
lábam. Rendeltem még egyet, de az is hasonlót produkál, és a
talpbetét sem tetszik. (Hibás döntés volt.)
Saucony
Jazz 20 a lábra, könnyű, érzek minden kavicsot a talpammal.
Rajtzónában
állva Péter barátom szerényen kérdezi, hogy neki nem volt a
rajtcsomagban rajtszáma? Mert minden kerékpárosnak van, csak neki
nincs. Mondom nem adtak, de körbenézve észreveszem, hogy csak
rajtam van elől-hátul rajtszám. Megadom magam, a gazdájához
kerül a rajtszám.
Fotózásra
várva csúszik a rajt, jó 13 percet. Kissé fázom.
Visszaszámlálás
13-12-11…...3-2-1 és rajt. A végéről indulok, tudom már, hogy
nem szabad elszaladni. A tömeg 95%-a ezt teszi. Húú, mennyi
tapasztalat rakódott már rám a 3 év alatt! :)
Megtesszük
a 220 kilométerre ráhúzott még egy kilométeres kört, hogy
meglegyen a teljes táv az egyéni indulóknak. Messziről mozogni
látom Kovács Ádám okkersárga pólóját. Ismét felhívom a
kísérőm figyelmét, mint a Korinthoszon arra, hogy addig jó
helyen vagyunk, amíg látjuk!
Lassan
kocogva több ismerőst veregetek vállba, már akit merek! :)
Földesi Józsit, Németh Zolit, drága alföldi barátomat, Ecser
Gábort, Fülöp Robit,
kerékpáron Kozma Zsoltit. Nem
is sorolom tovább. Persze Bogárdi Szilvitől is megérdeklődöm,
hogy Miki merre túrázik. Oertel Nándival is kerülgetjük egymást.
Bogár Janit hátba simogatom, húzza a lábát piszkosul. Szépen
lépegetek, pulzus a helyén, még a dombokat is meg tudom kocogni,
nem ugrik meg. Haladunk, ugratom is kerékpáros kísérőmet, hogy
4 órán belüli volt a maraton (neki nagy álma évek óta).
Csapkodom az aszfaltot, kezdem érezni, hogy melegszik az idő. A
talpamat ez a cipő is töri, a hólyagok már keletkeznek. 45
kilométer környékén azt érzem, hogy verem a talpam és fáj.
Rossz cipő választás, tudatosul bennem. Vennem kell egy megfelelő
cipőt mérlegelem a helyzetemet. Elnémulok. Nincs már meg a
komfortérzet. Pedig 120-ig nem lehetne semmi gond. 48 környékén
hirtelen beszúr az oldalam, nem tudok futni. Nem baj, pici emelkedő,
séta. Majd lejtő és nem megy. Nem vagyunk 50 kilométernél és
már nem tudok futni…… Péter barátomnak szólok, hogy cipőcsere
kell majd, meg póló csere is, mert bimbikémet dörzsöli (soha nem
szokta), meg olyan vastagnak is éreztem. Krémet is készítsen
Krisztina. Még mindig nem tudok futni, Peti leszedi az ágyúcsőként
is funkcionáló varacskos hengert a bicajról, hogy hengerezzek. Az
aszfaltos út közepén...normális?? Gurítok
a hátamon párat, iszonyat fájdalmas. De picit kizökkent, kocogás
éppen csak megyeget, futni nem tudok. 50 kilométernél járunk és
nem futok. Mi legyen, fut át a gondolat a fejemen. Beleöltünk majd
kétszázezret ebbe a rohadt versenybe…. Aztán eszembe jut egy
papírfecni felirata az íróasztalomra kitűzve, ez áll rajta:
Befejezni mindenáron!
Akkor
megyünk tovább, cipő csere, póló csere, kenegetés.
Megkönnyebbülés a Hokával a lábon. Ökör! Mondom magamnak.
A
kubus üvegek szépen ürülgetnek, Mohai Péter barátom 15
percenként itat.
Futás
közben Rakonczay Gábor mögé keveredünk. Nem is akarom megelőzni,
olyan jó érzés mögötte futni. Tisztelem.
Lepacsizik az út szélén motorjára támaszkodó Büki
Tivadarral. Kihasználom az alkalmat, gratulálok
a Sakura Michihez.
Aztán Keszthelyen
ettünk meleg kaját, talán krumplistésztát? Mellette (R. Gábor)
ültem, büszkén! :)
Hosszú
írás? Igen, nekem is ilyen nehezen teltek a kilométereim.
Legnagyobb gondom a rosszullét volt, nem akart működni a beszorult
levegő. Egyszerűen nem tudtam forgatni a csípőmet, nem volt
rendes futómozgás. Ez egyébként estig kitartott, talán a
nutellás palacsinta segített rajtam. De
az még arrébb volt. A meleg meg a szenvedés azt hozta ki belőlem,
hogy erőből futottam. Rángattam a vállaimat előre-hátra, ha már
a csípőmet nem tudtam. Nagyon fájni kezdett a nyakam. Még
2016-ban Hugi néni (Wieland
Ilona) figyelmeztetett
erre, most eszembe is
jutott. Változtattam, elmúlt a fájdalom, a befeszülés.
Összetalálkoztam kaposvári extrememan barátommal, Székedi
Tomival is. Igazán jól esett a találkozás, olyan nyugalmat
áraszt. Szenvedtünk tovább, lassan csak megvolt a 100 kilométer,
vártam az estét, gondoltam midnightmover-nek akkor jön el az
ideje. És micsoda fogadtatás az egyik ponton! Fuszeklis barátaim
túlkiabálták a zenét is! Na ebbe beleborzongtam! Itt jött a
nutellás palacsinta. Tovább mentünk, picit hűlt a levegő és
amat barátom (Sipos József) motorozott mellém. Adott egy kicsi
életerőt, motivációt. Igazi példakép számomra, számunkra
kaposvári futóknak! Egyszer az őskorban, még készült a
Spartathlonra (2016), akkor beszélgettünk futás (edzés) közben.
Sokat tanultam tőle, arról álmodoztam, hogy majd 2019-ben vagy
2020-ban együtt indulok vele a nagy versenyen. Jövőre készülnie
kell!
Győri
Gábor volt a következő meglepetés, Fuszekli sportegyesületem
elnöke biztatott. Az este meghozta a javulást picit tudtam jobban
mozogni. Peti mondta is, hogy látja jobban megy. Igen, úgy tűnik,
de nem voltam jól. A leginkább mutatta ezt, hogy minden
frissítéshez gyalogolnom kellett, majd 15-30 másodperc volt mire
annyira összekaptam magamat, hogy tudjak futni. Rengeteg időt és
lendületet veszítettem. Ezután a déli parton futottam, de innen
már kissé kiesik minden az emlékezetemből. Csak
próbáltam haladni, nem számított semmi. Nem tudom mikor kezdett
el esni az eső, hogyan került rám a széldzseki. Arra emlékszem,
hogy Kovács Ádámot láttam egy frissítőponton, én nem álltam
meg ott. Egyébként most csipegettem a pontokon, ügyesek voltunk.
Az
emelkedőre emlékszem, Balatonaliga? Jó hosszú volt, esett az eső.
Innen a vízben gázolva haladtunk. Kerékpárosomnak valószínűleg
itt lett tele a hócipője is, de nem mutatta ki felém. Az
emelkedőkön mindig szólt, hogy etetési idő, én meg jól
elhajtottam, hogy később!! Aztán 15 másodperc múlva rájöttem,
hogy igaza van és szóltam, hogy ennék valamit. Ezt kell
elviselni, nem lehet könnyű. Mindig attól féltem, hogy egyszer
elesik, aztán többet nem kerül elő.
Innentől
nem sok mindenre emlékszem, csak haladtunk. Egy hirtelen fordulónál
a hidegben reccsent valami a térdemben, aztán onnan csak
sántikálás. 25-30 kilométer lehetett még hátra. Akár hogyan is
számolgattam 5-5,5 óra séta. Sűrűn elnézést kértem Mohai
Pétertől, hogy nem tudok futni. Borzalmas soknak tűnt így a
hátralévő út. Nem mondta akkor nekem, de olvasva a beszámolóját
megfordult a fejében, hogy ott hagy. Befásliztam a térdem, hogy
tudjak futni. Hát mivel még jobban nyomta a térdemet, rosszabb
volt. 1-2 kilométer után a szakadó esőben levettem. Itt ért utol
csapattársam Gálik Ervin. Ezután
sokan mentek el mellettem, tehetetlenül néztem a hátukat, picit
dühös voltam, itt ment el a 24 órán belüli teljesítésem.
Aztán leszakadt az ég. Engem egyáltalán nem zavart, de a pólóban
futókat sajnáltam, ahogyan behúzott nyakkal iramodtak tova.
Kerékpárosom is el-eltünedezett, de itt már nem számított.
Aztán társaságot hozott, Csűrös Róbert személyében. Jót
beszélgettek, én meg próbáltam szaporábban lépkedni. Aztán
valahogyan a cél felé keveredtünk. Na itt is sokan mentek el
mellettem. A görög falu határában futásra váltottam és
Krisztina útmutatásával futottam a célba. Boldog voltam, mert
könnyedén sikerült. Végig szenvedősen, de mégis könnyedén.
Jobban ezt nem tudom leírni. Itt térek vissza a chirunning
tanfolyamra és a combokra. Semmi, jól olvasható, semmi fáradtság
bennük. Hihetetlen érzés volt rájönnöm, hogy ebben jól
döntöttem, jó az irány!
Mikor
futni kezdtem, olvasgattam a futásról, akkor találtam több
futótársat, olvasmányt, köztük Muk András blogját. Az ő
segítségét is kértem, ő irányított a futóbolondok indexes
fórumra, ahol megtanultam sok mindent, barátokra találtam és hát
Lubics Szilvia is innen indult útjára egykoron. Szóval a kör
bezárult. Nem csak a Balaton kör, hanem egy álom is. A most
következő dolgok már túl vannak az álmokon, vágyakon.
Hihetetlen ez az egész! És ma még egy olyan dolog is történt,
amire nem számítottam. De ez majd egy következő történet lesz!
Új fejezet kezdődik, szeptember végén irány Athén! Remélem
lesz másik város is a történet végén!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése