Jannisz Kourosz szerint is ultrafutó lettem

2019 Ultrabalaton

Egy álom valóra vált.

Mennyi-mennyi gondolat van ilyenkor. Nem csak futás közben, hanem a teljesített táv után is. Hagytam ülepedni. Aztán olyan jó, mikor Mohai Péter kerékpáros kísérő barátom megírja az élményeit. Összevetem a saját emlékeimmel.

Ezt a 221 kilométeres távot nem május 11.-én és 12.-én teljesítettem. Ezt már hetekkel előtte. Fejben tisztáztam magammal, megcsinálom.

Nem szeretnék csak a versenyről írni, nem az a lényeg.

Kezdjem januárral. Kirobbanó formában éreztem magam, síkon 4:40 körüli volt a tempó a szokott 130-as pulzuson. Jó eséllyel számolgattam, hogyha végig tudok futni, akkor 23:15-ös kvalifikációs időn belül beérhetek. Aztán egy edzésen, mikor a töredezett aszfaltról a vadonatúj sík aszfalton nyomtam a résztávot (mentem 2:50-es tempót), hopp a combomban valami történt. Még hazafutottam, gondoltam jól meghúzódtam. Aztán pár nap után kiderült, hogy izomszakadás ez. Kényszerpihenő, de nem voltam úgy elkeseredve. Sokkal erősebb lettem mentálisan erre az évre.

Nem megyek teljesen időrendi sorrendbe, de finoman próbáltam edzegetni, nem ment igazán, csak totyogtam. Nagyon komolyan megrövidültek a combizmok a pihenésben, legalábbis ezt éreztem. Aztán a szakadásra nyújtsam?? Nem egyszerű ez a kérdés. Még nem jöttem teljesen rendbe, mikor erős köhögést és megfázást éreztem. Egy hetet pihentem, aztán egy hét edzés. De itt jött a lelki dolog. Három napon belül két sportbarátom is távozott a földi életből. Nem akartam én, hogy ez megviseljen, de mégis. Attila és Zoli barátaim és példaképeim is voltak több szempontból is. Legyengült az immunrendszerem, lebetegedtem, de annyira, hogy szét akart szakadni a fejem, szédültem, még a végzetemet is éreztem egy-egy pillanatra. Hangom elment, torkom, hangszálak és a tüdőm is begyulladt. Irány az orvostól a kórház, ahol szerencsére kedves és velem foglalkozó doktornőhöz kerültem. 4 hét, de rendbe jöttem. A köhögés még nem múlt el, de erre figyelmeztetett is, hogy júniusra várható a teljes javulás. A futást viszont engedélyezte. Így Maráz Zsuzsival, edzőmmel egyeztetve elkezdtem a munkát. Két dolgot változtattam. Egyik a rendszeres nyújtás és hengerezés bevezetése, másik pedig a törzsizomzat erősítése, torna bevezetése. És persze picivel mindig többet edzettem, mint a terv volt. 100 km fölötti hetek jöttek, de kockáztatni merni kell, a józan keretek között. Aztán még egy húzásom volt. Mohai Péter barátom ajánlására elmentem egy chirunning tanfolyamra. Nagy pénz volt nekem, de a futótechnikámmal még soha, senki nem foglalkozott. Óriási élmény volt, apró dolognak tűnik, de már megtanultam a precizitás apróságokon múlik. Megérte. Rögtön éreztem a fejlődést, sőt ...de ezt majd a verseny után mesélem el.

Még egy dolog idetartozik. 2015 nyár végén kezdtem el futni. Nézelődtem a neten futás ügyben. Egyszer megragadott annak a 60 éves „bácsinak” a beszámolója egy maratoni futóversenyről, akit azóta a barátomnak mondhatok. Másik dolog, hogy találkoztam valami Balaton megkerülő versennyel, utána olvastam, böngészgettem a teljesítők listáját, idejét, szakaszokat, jegyzeteltem. Kialakult egy álomkép bennem, hogy ez lenne a még el sem kezdett futópályafutásom csúcsa. Megkerülni a Balatont. Felérni a legmagasabb csúcsra, amit el tudtam képzelni, illetve amivel találkoztam. Óriási motivációt adott egy olyan dologhoz, amit még el sem kezdtem.

Eljött a verseny hete. Megállapítottam, hogy a combom hátsó részén állandó feszülést érzek, erre figyelmeztettem is a kerékpáros kísérőmet a verseny előtt.

A másik, figyelembe kellett vennem , hogy a pulzusom 10-zel magasabb a megszokottnál, még nem álltam vissza a téli szintre.

Aztán próbáltam frissítéshez megfelelő beszerzési lehetőséget találni, nem ment igazán. Szeretem ha két irányú a dolog, több kritikát nem is szeretnék megfogalmazni. Aztán találtam valamit, Mohai Péter barátom egy topikos tókerülés alkalmával megkínált paradicsomos géllel. Ugye ez egy 100-as pulzusnál teljesen felesleges, de emlékeztem rá. Megrendeltem a csomagot, gélt, energiaital port, sótablettát. Kész vagyon volt, és kockáztatásnak is tűnhet. Ismeretlenül, kipróbálás nélkül. Hitem volt, hogy működni fog! Közben párom, Krisztina telefonált, hogy nagyon rosszul van. Tudta nélkül „B” terv és „C” is. Ha kell magányosan, egyedül is nekivágok. Pénteken irány Budapest, mivel Krisztina majd a világ másik végéről érkezett. Közben telefon kerékpárosomtól, hogy baj van, kérdéses a segítsége. Úgy átfutott az agyamon, hogy egyedül maradok.

De minden rendben volt, mindketten erőn felül teljesítettek, mindent megtettek értem.

Péntek délután gps szerint kerestük a rajt helyszínét, na a dzsumbujban nem mi voltunk egyedül. Ez azért picit gáz volt. Autókonvoj, irány a vízparti parkoló, onnan séta felvenni a rajtcsomagot. Tömegiszonyat, na az megvolt. Szerencsésen felvettük a rajtcsomagot, bort idén nem hagytam ott. Két kaposvári barátommal is összefutottam, közös fotók is készültek. Aztán Laci barátomat is elkaptam, majd a kerékpáros kísérőt is visszahoztam a kóválygásból. Erre a napra ennyi elég is volt, pihenés. Persze a szálláson voltak csapatok is, jó buli ez számukra, még éjjel 3-kor is.

Szombat reggel ébresztő, reggeli, kenegetés, öltözködés. Úgy döntök az előző hetek edzései alapján és a tavalyi futás tapasztalata is közrejátszik: nem Hoka Cliftonba futok. Tavaly feltört és azóta is töri a jobb lábam. Rendeltem még egyet, de az is hasonlót produkál, és a talpbetét sem tetszik. (Hibás döntés volt.)

Saucony Jazz 20 a lábra, könnyű, érzek minden kavicsot a talpammal.

Rajtzónában állva Péter barátom szerényen kérdezi, hogy neki nem volt a rajtcsomagban rajtszáma? Mert minden kerékpárosnak van, csak neki nincs. Mondom nem adtak, de körbenézve észreveszem, hogy csak rajtam van elől-hátul rajtszám. Megadom magam, a gazdájához kerül a rajtszám.

Fotózásra várva csúszik a rajt, jó 13 percet. Kissé fázom.

Visszaszámlálás 13-12-11…...3-2-1 és rajt. A végéről indulok, tudom már, hogy nem szabad elszaladni. A tömeg 95%-a ezt teszi. Húú, mennyi tapasztalat rakódott már rám a 3 év alatt! :)

Megtesszük a 220 kilométerre ráhúzott még egy kilométeres kört, hogy meglegyen a teljes táv az egyéni indulóknak. Messziről mozogni látom Kovács Ádám okkersárga pólóját. Ismét felhívom a kísérőm figyelmét, mint a Korinthoszon arra, hogy addig jó helyen vagyunk, amíg látjuk!

Lassan kocogva több ismerőst veregetek vállba, már akit merek! :) Földesi Józsit, Németh Zolit, drága alföldi barátomat, Ecser Gábort, Fülöp Robit, kerékpáron Kozma Zsoltit. Nem is sorolom tovább. Persze Bogárdi Szilvitől is megérdeklődöm, hogy Miki merre túrázik. Oertel Nándival is kerülgetjük egymást. Bogár Janit hátba simogatom, húzza a lábát piszkosul. Szépen lépegetek, pulzus a helyén, még a dombokat is meg tudom kocogni, nem ugrik meg. Haladunk, ugratom is kerékpáros kísérőmet, hogy 4 órán belüli volt a maraton (neki nagy álma évek óta). Csapkodom az aszfaltot, kezdem érezni, hogy melegszik az idő. A talpamat ez a cipő is töri, a hólyagok már keletkeznek. 45 kilométer környékén azt érzem, hogy verem a talpam és fáj. Rossz cipő választás, tudatosul bennem. Vennem kell egy megfelelő cipőt mérlegelem a helyzetemet. Elnémulok. Nincs már meg a komfortérzet. Pedig 120-ig nem lehetne semmi gond. 48 környékén hirtelen beszúr az oldalam, nem tudok futni. Nem baj, pici emelkedő, séta. Majd lejtő és nem megy. Nem vagyunk 50 kilométernél és már nem tudok futni…… Péter barátomnak szólok, hogy cipőcsere kell majd, meg póló csere is, mert bimbikémet dörzsöli (soha nem szokta), meg olyan vastagnak is éreztem. Krémet is készítsen Krisztina. Még mindig nem tudok futni, Peti leszedi az ágyúcsőként is funkcionáló varacskos hengert a bicajról, hogy hengerezzek. Az aszfaltos út közepén...normális?? Gurítok a hátamon párat, iszonyat fájdalmas. De picit kizökkent, kocogás éppen csak megyeget, futni nem tudok. 50 kilométernél járunk és nem futok. Mi legyen, fut át a gondolat a fejemen. Beleöltünk majd kétszázezret ebbe a rohadt versenybe…. Aztán eszembe jut egy papírfecni felirata az íróasztalomra kitűzve, ez áll rajta: Befejezni mindenáron!

Akkor megyünk tovább, cipő csere, póló csere, kenegetés. Megkönnyebbülés a Hokával a lábon. Ökör! Mondom magamnak.

A kubus üvegek szépen ürülgetnek, Mohai Péter barátom 15 percenként itat.

Futás közben Rakonczay Gábor mögé keveredünk. Nem is akarom megelőzni, olyan jó érzés mögötte futni. Tisztelem. Lepacsizik az út szélén motorjára támaszkodó Büki Tivadarral. Kihasználom az alkalmat, gratulálok a Sakura Michihez. Aztán Keszthelyen ettünk meleg kaját, talán krumplistésztát? Mellette (R. Gábor) ültem, büszkén! :)

Hosszú írás? Igen, nekem is ilyen nehezen teltek a kilométereim. Legnagyobb gondom a rosszullét volt, nem akart működni a beszorult levegő. Egyszerűen nem tudtam forgatni a csípőmet, nem volt rendes futómozgás. Ez egyébként estig kitartott, talán a nutellás palacsinta segített rajtam. De az még arrébb volt. A meleg meg a szenvedés azt hozta ki belőlem, hogy erőből futottam. Rángattam a vállaimat előre-hátra, ha már a csípőmet nem tudtam. Nagyon fájni kezdett a nyakam. Még 2016-ban Hugi néni (Wieland Ilona) figyelmeztetett erre, most eszembe is jutott. Változtattam, elmúlt a fájdalom, a befeszülés. Összetalálkoztam kaposvári extrememan barátommal, Székedi Tomival is. Igazán jól esett a találkozás, olyan nyugalmat áraszt. Szenvedtünk tovább, lassan csak megvolt a 100 kilométer, vártam az estét, gondoltam midnightmover-nek akkor jön el az ideje. És micsoda fogadtatás az egyik ponton! Fuszeklis barátaim túlkiabálták a zenét is! Na ebbe beleborzongtam! Itt jött a nutellás palacsinta. Tovább mentünk, picit hűlt a levegő és amat barátom (Sipos József) motorozott mellém. Adott egy kicsi életerőt, motivációt. Igazi példakép számomra, számunkra kaposvári futóknak! Egyszer az őskorban, még készült a Spartathlonra (2016), akkor beszélgettünk futás (edzés) közben. Sokat tanultam tőle, arról álmodoztam, hogy majd 2019-ben vagy 2020-ban együtt indulok vele a nagy versenyen. Jövőre készülnie kell!

Győri Gábor volt a következő meglepetés, Fuszekli sportegyesületem elnöke biztatott. Az este meghozta a javulást picit tudtam jobban mozogni. Peti mondta is, hogy látja jobban megy. Igen, úgy tűnik, de nem voltam jól. A leginkább mutatta ezt, hogy minden frissítéshez gyalogolnom kellett, majd 15-30 másodperc volt mire annyira összekaptam magamat, hogy tudjak futni. Rengeteg időt és lendületet veszítettem. Ezután a déli parton futottam, de innen már kissé kiesik minden az emlékezetemből. Csak próbáltam haladni, nem számított semmi. Nem tudom mikor kezdett el esni az eső, hogyan került rám a széldzseki. Arra emlékszem, hogy Kovács Ádámot láttam egy frissítőponton, én nem álltam meg ott. Egyébként most csipegettem a pontokon, ügyesek voltunk.

Az emelkedőre emlékszem, Balatonaliga? Jó hosszú volt, esett az eső. Innen a vízben gázolva haladtunk. Kerékpárosomnak valószínűleg itt lett tele a hócipője is, de nem mutatta ki felém. Az emelkedőkön mindig szólt, hogy etetési idő, én meg jól elhajtottam, hogy később!! Aztán 15 másodperc múlva rájöttem, hogy igaza van és szóltam, hogy ennék valamit. Ezt kell elviselni, nem lehet könnyű. Mindig attól féltem, hogy egyszer elesik, aztán többet nem kerül elő.

Innentől nem sok mindenre emlékszem, csak haladtunk. Egy hirtelen fordulónál a hidegben reccsent valami a térdemben, aztán onnan csak sántikálás. 25-30 kilométer lehetett még hátra. Akár hogyan is számolgattam 5-5,5 óra séta. Sűrűn elnézést kértem Mohai Pétertől, hogy nem tudok futni. Borzalmas soknak tűnt így a hátralévő út. Nem mondta akkor nekem, de olvasva a beszámolóját megfordult a fejében, hogy ott hagy. Befásliztam a térdem, hogy tudjak futni. Hát mivel még jobban nyomta a térdemet, rosszabb volt. 1-2 kilométer után a szakadó esőben levettem. Itt ért utol csapattársam Gálik Ervin. Ezután sokan mentek el mellettem, tehetetlenül néztem a hátukat, picit dühös voltam, itt ment el a 24 órán belüli teljesítésem. Aztán leszakadt az ég. Engem egyáltalán nem zavart, de a pólóban futókat sajnáltam, ahogyan behúzott nyakkal iramodtak tova. Kerékpárosom is el-eltünedezett, de itt már nem számított. Aztán társaságot hozott, Csűrös Róbert személyében. Jót beszélgettek, én meg próbáltam szaporábban lépkedni. Aztán valahogyan a cél felé keveredtünk. Na itt is sokan mentek el mellettem. A görög falu határában futásra váltottam és Krisztina útmutatásával futottam a célba. Boldog voltam, mert könnyedén sikerült. Végig szenvedősen, de mégis könnyedén. Jobban ezt nem tudom leírni. Itt térek vissza a chirunning tanfolyamra és a combokra. Semmi, jól olvasható, semmi fáradtság bennük. Hihetetlen érzés volt rájönnöm, hogy ebben jól döntöttem, jó az irány!

Mikor futni kezdtem, olvasgattam a futásról, akkor találtam több futótársat, olvasmányt, köztük Muk András blogját. Az ő segítségét is kértem, ő irányított a futóbolondok indexes fórumra, ahol megtanultam sok mindent, barátokra találtam és hát Lubics Szilvia is innen indult útjára egykoron. Szóval a kör bezárult. Nem csak a Balaton kör, hanem egy álom is. A most következő dolgok már túl vannak az álmokon, vágyakon. Hihetetlen ez az egész! És ma még egy olyan dolog is történt, amire nem számítottam. De ez majd egy következő történet lesz! Új fejezet kezdődik, szeptember végén irány Athén! Remélem lesz másik város is a történet végén!